Budapesten született, 1909. május 5-én.
Eredeti neve Glatter Miklós. Születése anyjának és ikertestvérének az életébe került; 11 éves volt, amikor apja meghalt.
Nagybátyja, Grosz Dezsõ gondoskodott róla, az õ kívánságára szerzett kereskedelmi érettségit 1927-ben, a csehországi Reichenberg (ma Liberec) textilipari szakiskolájában.
Szerepelt a Jóság 1929 címû antológiában, és néhány rövid életû folyóirat szerkesztésében is részt vett (1928; Kortárs). Két és fél évet nagybátyja vállalatánál dolgozott.
1930-ban megjelent elsõ verseskötete (Pogány köszöntõ). Õsszel a szegedi egyetemen magyar-francia szakra iratkozott be. Sík Sándor, „a nagy professzor”, fölfigyelt rá, meghívta tudósképzõ szemináriumába.
Radnóti egyik alapítója a Szegedi Fiatalok Mûvészeti Kollégiumának. Falukutató útjaikon a parasztélettel ismerkedett (Tápé, öreg este), részt vett a munkásotthon kulturális életében. Az illegális kommunista párttal már Szeged elõtt laza kapcsolatba került, de tagja sohasem lett, sõt nemegyszer bírálta, így pl. a József Attilát elítélõ moszkvai írók dogmatizmusát.
1931-ben elkobozták Újmódi pásztorok éneke címû kötetét, és izgatás, vallásgyalázás címén nyolcnapi fogházra ítélték; ezt Sík Sándor közbelépésére felfüggesztették. A nyarat Párizsban töltötte. Lírája két kötettel gazdagodott Szegeden (Lábadozó szél 1933; Újhold Buday György fametszeteivel, 1935).
1934-ben bölcsészdoktorrá avatták. Nevének Radnótira magyarítását, mivel ez védett név volt, megkérdezése nélkül Radnóczira módosították. Írásait továbbra is Radnótiként írta alá, a ráerõszakolt névnek pusztán doktori értekezésének egyetemi változatán (Kaffka Margit mûvészi fejlõdése) kellett szerepelnie.
1934-ben házasságot kötött a szerelmes verseit már kora ifjúságától ihletõ Gyarmati Fannival.
1935-ben tanári oklevelet szerzett, katedrához mégsem jutott: magánórák adásából, szerény tiszteletdíjakból élt. 1935-ben szerkesztette a 12 fiatal költõt bemutató Korunk címû antológiát.
1936-ban tette közzé a pályájának fordulópontjaként emlegetett Járkálj csak, halálraítélt! címû verseskötetét.
1937-ben Baumgarten-jutalmat kapott. Nyáron egy hónapig Párizsban tartózkodott.
1938-ban megjelent Meredek út címû könyve.
1940-ben adta ki Ikrek hava címû prózai írását gyermekkoráról. Ezzel egy idõben a Válogatott verseket, 1942-ben Naptár címû rövid ciklusát jelentette meg.
1940. szeptember 5.-december 18. között munkaszolgálatos volt Szamosveresmarton. 1942. július 1-jétõl Margittán, Királyhágón, Élesden (Bihar megye), majd a hatvani cukorgyárban, végül a fõvárosban szolgált.
A háborús cenzúra nem egy versének közlését törölte, így leginkább csak mûfordításaival fordulhatott olvasóihoz; különösen La Fontaine meséin 1943 át. A fordítások javát Orpheus nyomában l943 címû kötetben gyûjtötte össze.
1944. május 20-án ismét munkaszolgálatos lett. Német felügyelet alatt a szerbiai Bor melletti Lager Heidenauban írta remekmûveit, a két utolsó eclogát, a Gyökér, a Levél a hitveshez és az À la recherche címû verset. 1944. szeptember 17-én innen indították el utolsó útjára. Költészetének erejébe és fennmaradásába vetett hite oly erõs volt, hogy még az „erõltetett menet” közben is képes olyan remekmûvek megírására, mint a négy Razglednica. Noteszába gondosan beírt verseit exhumálásakor viharkabátjának zsebében találták meg. A még maga összeállította, de utolsó verseivel bõvített kötete (Tajtékos ég 1946) a háború után éledezõ irodalmi életünk elsõ jelentõs eseménye.
Abdán végeztek vele magyar keretlegények, 1944. november 9-én.
Kevés olyan magyar mûvész van, akinél élet és költészet ennyire elválaszthatatlan lenne. Születésének tragikus körülményeitõl egész életében nem szakad el, s egyre erõsödõ mértékben jelennek meg verseiben a bûntudatnak, a szenvedés jogosságának motívumai. Származása pedig sorsának történelmi tragikumát adja. Pomogáts Béla szavaival: „Mintha természet és társadalom azon vetélkedett volna, melyikük pusztítsa el elõbb.”
Az induló költõ közepes tehetség, aki kimunkált formakultúrával rendelkezik, de nincs saját megverselendõ élménye. Jelen van verseiben az új népiességgel érintkezõ szürrealizmus, az avantgárd utózöngéi, illetve az ún. néger-versekbe a neoprimitivizmus.
A Pogány köszöntõ hol zsoltárszerûen megfogalmazott áhítattal, hol átesztétizált, természetbe kivetített pogánykodással köszönti kedvesét, de már a költészetére mindvégig jellemzõ „variációk szomorúságra” is megjelennek benne. Második és harmadik kötetében József Attilával párhuzamosan a proletárköltészet lehetõségeit keresi. Saját eszközöket talál hozzá, a másoktól sohasem használt, eredeti képek mellett a szabad versek kiáltásait.
Forradalmas reményeinek megtépázása után az Újhold 1935 és különösen a már címével sokat sejtetõ Járkálj csak, halálraítélt! 1936 versei, szerelmének még mindig fölragyogó idilljei ellenére is a megnehezedett politikai helyzet (a hatalomra jutott Hitler) szomorította kedélyét, sõt haláltudattal töltötte el (Háborús napló). Korán rájött, hogy a „világ új háborúba fordul”, s mihelyt jóslata beteljesedett, a kollektív élményt a retorikát és érzelgõsséget mellõzõ együttérzés lírájával kristályosította hitelessé (Lángok lobognak, Emlékeimben).
Életmûvének egyik központi témája, a világ általi fenyegetettség, illetve az erre adható válasz határozottan az Újhold kötet nyitó- és záró verseiben jelenik meg.
A Mint a bika 1933 az anaforikus szerkesztéssel két idõsíkot és magatartásformát szembesít egymással. A múlt, a fiatalság jellemzõje az önfeledt élet, mely figyelmen kívül hagyja a veszélyeket. A jelen magatartásformája tudomásul veszi a veszélyt, s a nem-menekülés helytállását hirdeti. Megjelenik a jellegzetesen radnótis költõi megoldás, a kolofont idézõ zárlat, mely mintegy szentenciózusan foglalja össze a vers üzenetét.
A Kortárs útlevelére 1934 címû költeményben a felvázolt életmodellek közül az elsõ a vadmacskalét, mely csak addig száll szembe környezetével, míg reménnyel kecsegtet a küzdelem. A sárként való lét a világ elfogadását jelenti, a behódolást. Vállalható magatartásként Radnóti a lázadást jelöli meg, a világ elutasítását a jövõ reményében. Radnóti költészetében ritka a világgal való szembenállásra való felhívás, az itt megfogalmazottak feltehetõen összefüggenek az ajánlással, illetve a vers programadó jellegével.
A Járkálj csak, halálraítélt! 1936 önvallomása nem elsõsorban poétikai, hanem etikai jellegû. A tisztaság és a helytállás keménysége nem egymást kizáró, hanem feltételezõ erkölcsi magatartásformák. A halálraítéltség pontosan még nem körvonalazott fogalom, valószínûleg egyszerre érvényesül benne az emberi halandóság egzisztencialista felfogása és a történelmi fenyegetettség megsejtése.
Radnóti költészetének kiteljesedése akkor következik be, amikor a szorongás, félelem nem érzet, hanem jogosan megjelenõ tény. Ezzel összefüggésben komoly esztétikai-poétikai, s ettõl elválaszthatatlanul világképi fordulat áll be lírájában. Ennek legfõbb jellemzõje a klasszicizálódás. Ennek elméleti programját Babits fogalmazza meg 1925-ös Új klasszicizmus felé címû tanulmányában. Ennek lényege, hogy mûvészi szinten az avantgárd kilengései után az ingának vissza kell térnie természetes állapotába, azaz a kultúra folytonosságát tagadó mûvészi irányzatok helyébe az irodalom kontinuitását kell elõtérbe állítani. S ez nem csupán poétikai, hanem erkölcsi kérdés is, hiszen a mûvészet a legfontosabb hordozója mindazon értékeknek, melyeket összefoglaló néven európai kultúrának és humánumnak nevezünk. Radnótinál a forma fegyelme esztétikai és mûvészi válasz egy kaotikus világra, melybõl hiányzik az emberség. Ennek külsõdleges formai jegyei a tiszta mûfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált mûfajok felelevenítése (episztola - Levél a hitveshez; himnusz - Himnusz a békérõl; óda - Nem tudhatom...; ekloga - Eclogák). Verselésében visszatér a kötött ritmushoz, a klasszikus és nyugat-európai idõmértékes verseléshez.
Radnóti érett korszakának reprezentatív mûfaja az ekloga. Az Elsõ eclogában 1938 a mûfaji hagyományoknak megfelelõen természeti díszlet adja a költõ és a pásztor párbeszédének hátterét. A természet nyugalma - melyben azért mindig ott érezzük a megfoghatatlanul is jelenlévõ veszélyt és fenyegetettséget - ellenpontozza a dialógus tárgyát, a háborúról és a költészet értelmérõl való eszmefuttatást. García Lorca és József Attila halálára tett utalás a költõsors tragikus voltát példázza. A záró természeti kép mindezek ellenére a helytállás erkölcsi szükségletét példázza.
A Negyedik ecloga 1943 dialóg formában valójában a lírai én belsõ párbeszédét tartalmazza. A belsõ Hang azokat az értékeket sorolja, azokat az emlékeket idézi, melyekért érdemes vállalni az életet. Sajátossága a Radnóti-világképnek, hogy mindig apró, szinte észrevétlen, normális körülmények között fel sem tûnõ emlékmozaikok jelentik a kapaszkodót a lírai én számára. A Költõ az élet realitásával számol, az erõsödõ fenyegetettséggel, a közeli pusztulással. Az egyedi lét tragikumát oldja a Hang utolsó megszólalása, mely a természet rendjeként a természetbe való belesimulásként értelmezi a halált.
A monologikus forma már Vergilius eklogái között is megtalálható. Radnótinál a Hetedik eclogában 1944 mégis inkább párbeszédrõl van szó, hiszen a címzett egyértelmû. A megszólított Fanni képviseli mindazt, amiért érdemes kitartani, amiért érdemes elviselni a láger borzalmait. Mûvészi szempontból bravúrosan keverednek a versben a felvillanó emlékek, a naturalista lágerkép és a szürrealista vízió. A zárlat az eklogát egyértelmûen a hûség és szerelem ódájává emeli.
Az À la recherche... 1944 címe Marcel Proust Az eltûnt idõ nyomában címû regényére utal, mely Bergson filozófiájának és idõszemléletének legteljesebb mûvészi tükrözõje. Radnóti mûve is az önkéntelen emlékezés bergsoni tételére épül. A múlt átértékelõdik a jelenben, átírja és átformálja a jelent, elszakíthatatlanul része személyiségünknek és életünknek. Másrészt az elégia a horatiusi non omnis moriar (Melpomenéhez) elv felélesztõje, ám már nem a költészetre vonatkozóan, hanem az élet apró mozzanatainak megtartó erejében bízva. Radnóti emlékezéstechnikája - lélektanilag is hitelesen - a szinkronitásában nem kellõen értékelt élmények és élménytöredékek felidézésén alapul.
A Sem emlék, sem varázslat 1944 azt példázza, hogy az élettel, a sorssal való számvetés, a lehetõségekkel való illúzió nélküli szembenézés megteremti az új magatartásformát, mely alázattal van a világ iránt. Nem akarja újraértékelni a múltat, tetteivel a jövõt szolgálja.
A klasszikus anaforikus szerkesztéssel megalkotott költemény, a Töredék 1944 címe egyszerre utal a vers hiányos voltára, tudatosan kipontozott részeire, másrészt a felborult értékrendû, erkölcsi szempontból önmaga visszáját megélõ világ töredékességére. A romantikus esztétika óta a töredék nem hiányt, hanem a világhoz való esztétikai és bölcseleti alapállást jelent, a világ teljességének hiányában a mûalkotás sem tükrözheti a teljességet.
A Nem tudhatom... 1944 a hazához való kötõdés õszinte és erkölcsi szempontból megrendítõ dokumentuma. A legegyszerûbb metaforákat, a legõsibb költõi eszközöket felhasználva, kétféle nézõpontot váltogatva tesz hitet a közösség, a táj, a kultúra, az emlékek megtartó ereje mellett.
A Levél a hitveshez 1944 a klasszikus episztola megújított formája; a versszervezõ a lélek belsõ vívódása, a kétség és a remény közti lélekállapot kipróbált költõi eszközökkel való megjelenítése. A hatásosan elõkészített csattanó, ha nem is érvényteleníti, de mindenesetre kérdésessé teszi az önbuzdító és önmeggyõzõ érvek sokaságát.
Az Erõltetett menet 1944 versformáját, a nibelungizált alexandrint Radnóti Tóth Árpád elégiáiból is ismerhette, valószínûbb azonban Walter von der Vogelweide Ó, jaj, hogy eltûnt minden címû versének hatása, melyet õ fordított. A 7/7-es osztású jambikus sorokban az erõteljes metszet az újra és újra nekifeszülõ bizakodás hatásos kifejezõje, tipográfiailag pedig - sokak véleménye szerint (Bori Imre) - a kanyargó út képét rajzolja ki. A vers gondolati szervezõje a bolond-kép, illetve ennek a magatartásformának a meghatározása. A bolond az, aki nem vet számot a realitással, aki a jövõ reményében képes elviselni a jelent. A lírai én fogalomértelmezése egyúttal saját magatartásának és lelkiállapotának is értelmezése, melyben az ész és az érzelem dilemmája tükrözõdik. Bár a vágy, az akart jövõ, a múlt értékeinek és élményének újbóli átélési lehetõsége erõsebbnek bizonyul a valóság adta lehetõségeknél, a záró kétszeres felkiáltásban mégis ott érezzük az elégikus hangvételt is.
A Razglednicák 1944 négy lírai képeslapja magába sûríti a Bori notesz formai és világképi jellemzõit. Az elsõ tábori képeslap a háborús világ expresszionista képeit szembesíti az emlékek révén megidézett idillel. A másodikban a természet emberfeletti és embertõl idegen, ily módon ironikus idillje kerül párhuzamba a háború képeivel. A harmadikból végérvényesen kikerül a harmónia, csak a határozott, nyers, naturalista-expresszionista költõi képek vannak jelen. A záró versben a lírai én egyszerre ábrázolja önmagát kívülrõl és belülrõl, de már mindenféle remény nélkül, a valóság brutalitását elfogadva.
Radnóti az antikvitástól a kortársakig fordított, leginkább azoktól, akiket valamiképp rokonának érzett, s még a formaviláguk legapróbb árnyalatait is nagy gonddal adta vissza. Ide kívánkoznak, bár még inkább eredeti versei közé sorolhatók a saját nevének anagrammájából kitalált angol költõ, Eaton Darr nevével aláírt fiktív mûfordításai. Néhány versbõl álló ciklusukat aligha tekinthetjük pusztán költõi tréfálkozásnak: a nonszenszlíra hagyományát szürrealista ötletekkel elegyítve, saját korának képtelenségeit gúnyolja bennük.
Kortársairól (Babits, Füst Milán, Szabó Lõrinc stb.) szóló tanulmányai mellett különösen az új hangot megütõ Ikrek hava emelkedik ki. Alcíme szerint ugyan „napló a gyerekkorról”, de a korai emlékek, az apa és az ikertestvér halálának elbeszélését, az árvaságra történt rádöbbenését az idõsíkok változtatásával és szabad asszociációival késõbbi napjai felé nyitja ki.
A néhány töredékes feljegyzés (1934) után 1937 októberétõl1943. március közepéig vezetett Naplója lapjain jelen idejû közvetlenséggel ír életének eseményeirõl, mindenkori környezetérõl és természetesen az irodalomról. Nemcsak beszédes történelmi dokumentum ez; stílusának remeklései miatt is teljes értékû irodalmi alkotás.
Hozzávalók 8-10 darabhoz: 50 dkg fehér liszt (pl. tönköly fehér liszt), 7 g szárított élesztő, 7 g kovászpor, 1 tk só, 1 tk méz (vagy egy csipet stevia, én ezzel készítettem), 1 dl tej, 1,5 dl víz, 5 dkg vaj
Keverjük össze a száraz elemeket.
Majd a vizet és a tejet melegítsük, a vajat
olvasszuk fel.
Kezdjük el dagasztani.
Én dagasztógéppel dolgozom ki, és 8 percet
minimum dagasztom a tésztát, hogy jó
állagú legyen.
Kelesztő tálban két és félszeresére
kelesztjük..
Majd lisztezett felületen először vágjuk ketté,
majd mindkét bucit 4 vagy 5 részre attól
függően, hogy kisebb, vagy nagyobb zsemléket
szeretnénk-e készíteni.
A bucikat húzzuk hosszúkás (kb.25-30 cm)
rudakká.
A rudakból először is készítsünk egy
hurkot a képen látható módon.
Majd a jobb oldalra eső
tésztavéget kicsit meghúzzuk, és
alulról átbújtatjuk a gyűrűn, majd
középen kicsit kihúzzuk.
Végül megfordítjuk a zsemlét, és a
másik tésztavéget is középre
húzzuk.
A zsemléket sütőpapírral bélelt tepsire
tettem, és 30 percet kelsztettem
szobahőmérsékleten.
Majd átkentem a tetejüket kevés vízzel
felvert tojás sárgával, megszórtam őket szezánmaggalgal,
és 200 fokos sütőben kb. 20 perc alatt készre
sütöttem.
A nap idézete a Radnóti.wc-n: